Aki jól ismer az tudja, hogy sosem voltam az a nyugodt otthonülő típus, de egy valami sosem volt kétséges, az hogy szeretnék gyereket. A gyerekek száma, és az édesapa neve voltak a változó tényezők az egyenletben.
Először 23 évesen szerettem volna babát, legalább is azt gondoltam. Most utólag, tudom, hogy csak azért volt így mert hirtelen körülöttem mindenki terhes volt, amerre néztem mindenhol pocakok, csak nekem nem volt. Mindez oda vezetett, hogy enyhe depresszióm lett, és a barátnőim féltek elmondani, hogy teherbe estek. Aztán elmúlt ez az érzés, és a babák születése után lekötött a gyerekek pesztrálása. Mivel volt pesztrálandó gyermek bőven, így a hiányérzet magától megszűnt.
Időközeben túl estem egy nem éppen egyszerű kapcsolaton, és hirtelen be akartam pótolni amiről lemaradtam az elmúlt években. (Legalábbis szentül hittem, hogy rengeteg dolog kimaradt az életemből) így megint nem volt a terhesség téma. Rengeteget utaztam, buliztam, ismerkedtem, és a szülővé válás valahogy egész hátra került a listán. Miután az orvos egy kivizsgálás során közölte velem, hogy nagyon nehezen fogok teherbe esni, így szinte fel is adtam. Most, 5 év távlatából üzenem az orvosnak, rosszul diagnosztizált, teherbe esni sosem volt könnyebb, de kihordani annál nehezebb.
Az első baba elment. Hogy szenvedtem-e? Azthiszem a sokk, hogy terhes voltam nagyobb volt. És addigra már megtanultam ami jön azt el kell fogani, anélkül, hogy a miértet kutatnánk. Utólag azt kell mondjam, ennek tényleg így kellett lennie.
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen