Pontosan meg tudnám mondani, hogy melyik nap és hol estem teherbe, ehhez kétségem sem fér. Mint azt már említettem Luca nagyon is akart Baba, nem csak véletlenül lett, vagy megtörtént, ő tudatosan "készült".
Sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz amikor terhes leszek, ha nő a pocakom és vele együtt a gyermekem...hát ez nem olyan volt. Tudom élénk a fantáziám, és szeretem a dolgokat szépnek látni, de a terhesség számomra tényleg csak teher volt, és nem szép, azt is mondhatjuk utáltam terhes lenni, hába nőtt a pocakomban szerelmünk gyümölcse az a kisember akit a legjobban vártam és aki után a legjobban vágytam.
Azt hiszem ehhez az utálatnak sok köze volt ahhoz is, hogy szinte végig "ágyhoz voltam kötve" és minden olyan dolog ami számomra természetes volt veszélyt jelentett a Lucának. Tonna számra kellett a magnéziumot szedni, és az sem volt túl jó, hogy az orvosok is azt mondták Luca előbb jön mint kellene, persze aztán volt csalódás mikor nem jött, ráadásul +2 héttel meg is jutalmazott.
Aki azt mondja, hogy ha megmozdul a hasadba a baba olyan mintha lepkék táncolnának benne, esküszöm nem látott még lepkét, mert a lepkék inkább elefánthoz hasonlítottak.
De azért voltak szép pillanatok is, mikor először megmozdult (akkor még tényleg lepke volt) mikor először hallottam a kis szívét, láttam a kisarcát, jó volt figyelni hétről hétre a változásokat. És ha már a változásoknál tartunk azok voltak bőven, nem hiába 9 hónap a terhesség nekem még az is kevés volt megszokni, hogy anya vagyok/leszek.
Hirtelen érzéketlen lettem, és semmi nem hatott meg, régen bőgtem már akkor ha tudtam Happy Enddel végződik valami, most sem ez sem egyébb jóval tragikusabb dolgok nem hatottak meg. Az amúgy is határozott személyiségem, még határozottabb lett, és még türelmetlenebb, biztos nem volt egyszerű velem, sem a Balázsnak, sem a családnak, barátoknak, de mégis kitartottak mellettem, és elviseltek.
Bár nem tervezek kistestvért, mert azt mondom, hogy az élet kegyes volt hozzánk ami Lucát illeti...de azt sem mondom, hogy soha... Egy valami biztos, ha mégis lenne testvérünk, biztos máshogy fogom megélni az egészet, mint először
Freitag, 30. September 2011
felkészülés
így pár hónap távlatából, bátran állíthatom, hogy felkészültem az anyaságra, és minden tőlem telhetőt elkövettem annak érdekében, hogy jó anya legyek. Mostanra, 7,5 hónap elteltével egyre többször érzem azt, hogy anya vagyok, és, hogy jó anya vagyok. De ehhez nagyon sok minden fel kellett dolgoznom az életemből.
Előttem sosem volt egy jó anyai példa. Édesanyám korán elhagyott bennünket, és míg velünk volt, is csak ivott és nem foglalkozott velünk. a szüleim válása után jött egy újabb "Anyu" akit ismételten nem neveznék jó példának, ráadásul a viszonyuk is többször volt iszony, mint viszony.
Tudtam, ha normális kapcsolatot szeretnék, és jó szülő szeretnék lenni, hosszú út áll előttem, sok mindent el kell engednem, más dolgokat viszont be kell engednem az életemben. Én azt mondom, eleve ezt felismerni, már dicséretes dolog, ezek érdekében pedig tenni valamit, szinte kitüntetést érdemel :)
Hogy mindezt ma így látom a kineziológusom érdeme, aki sokat dolgozott velem, és sokat segített nekem.
Köszönöm Kata
Előttem sosem volt egy jó anyai példa. Édesanyám korán elhagyott bennünket, és míg velünk volt, is csak ivott és nem foglalkozott velünk. a szüleim válása után jött egy újabb "Anyu" akit ismételten nem neveznék jó példának, ráadásul a viszonyuk is többször volt iszony, mint viszony.
Tudtam, ha normális kapcsolatot szeretnék, és jó szülő szeretnék lenni, hosszú út áll előttem, sok mindent el kell engednem, más dolgokat viszont be kell engednem az életemben. Én azt mondom, eleve ezt felismerni, már dicséretes dolog, ezek érdekében pedig tenni valamit, szinte kitüntetést érdemel :)
Hogy mindezt ma így látom a kineziológusom érdeme, aki sokat dolgozott velem, és sokat segített nekem.
Köszönöm Kata
Donnerstag, 22. September 2011
nem vagyok egyszerű....
...éppen ezért az érzelmeim sem egyszerűek. Néha racionálisak, néha csak úgy jönnek aztán mennek, a legtöbbször a hasamból döntök...szóval leginkább bonyolultak.
Elsőre amit írni fogok, talán ridegnek tűnik, de én így érzek és ez vagyok én. Amit a Balázs iránt érzek, az egyátalán nem összehasonlítható azzal amit az életemben eddig éreztem bárki iránt is. Tudom, hogy az ember soha nem szeret 2 embert úgyanúgy (max. a gyermekedet) ezért nehéz is lenne hasonlítgatni. Amit tulajdonképpen mondani akarok, az a következő:
amit érzek, az csöndes, nem háborog és nem fáj, nem érzem magam úgy mint aki be van lőve, vagy mint aki lenyelt egy marék lepkét. Nem akarok neki folyton szerelmes sms-eket küldözgetni, vagy hivogatni és a telefonba nyögdécselni, mennyire szeretem. Nincs szükségem arra sem, hogy ő ezt tegye. Nem kell bizonygatnia az érzéseit banális dolgokkal, és én sem érzem azt, hogy nekem ez most muszáj lenne.
Mégis szeretem őt, úgy ahogy még soha senkit előtte. Csendben, óriási tisztelettel, megértéssel és hálával. Ha rágondolok azt érzem nem tudok hálát adni az életnek azért, hogy ő van nekem, hogy mellette ébredhetek reggelente és hajthatom álomra a fejem.
Nem mondom neki naponta, hogy szeretem (talán túl keveset is) mégis az az érzésem, hogy ő az én kikötőm...
Elsőre amit írni fogok, talán ridegnek tűnik, de én így érzek és ez vagyok én. Amit a Balázs iránt érzek, az egyátalán nem összehasonlítható azzal amit az életemben eddig éreztem bárki iránt is. Tudom, hogy az ember soha nem szeret 2 embert úgyanúgy (max. a gyermekedet) ezért nehéz is lenne hasonlítgatni. Amit tulajdonképpen mondani akarok, az a következő:
amit érzek, az csöndes, nem háborog és nem fáj, nem érzem magam úgy mint aki be van lőve, vagy mint aki lenyelt egy marék lepkét. Nem akarok neki folyton szerelmes sms-eket küldözgetni, vagy hivogatni és a telefonba nyögdécselni, mennyire szeretem. Nincs szükségem arra sem, hogy ő ezt tegye. Nem kell bizonygatnia az érzéseit banális dolgokkal, és én sem érzem azt, hogy nekem ez most muszáj lenne.
Mégis szeretem őt, úgy ahogy még soha senkit előtte. Csendben, óriási tisztelettel, megértéssel és hálával. Ha rágondolok azt érzem nem tudok hálát adni az életnek azért, hogy ő van nekem, hogy mellette ébredhetek reggelente és hajthatom álomra a fejem.
Nem mondom neki naponta, hogy szeretem (talán túl keveset is) mégis az az érzésem, hogy ő az én kikötőm...
B+B
Érdekes módon az első pillanattól fogva tudtuk, hogy szeretnénk közös gyermeket, türelmemnek köszönhetően, ha tegnap estem volna teherbe is már késő lett volna. Visszagondolva, nem csodálkozom rajta, hogy szegény úgy érezte magát mint egy fedezőmén...de ne ugorjunk ennyit előre
Őszintén csodálom azért, hogy megismerkedésünk után, vagy inkább kapcsolatunk kezdete után (mivel eleinte igencsak titokban ment a dolog) rövid időn belül meghozta, azt a döntést, ami lehetővé tette azt, hogy ma már anyuka vagyok. Nem telt el 3 hónap, és külön költözött a feleségétől, majd beadta a válópert. Számomra már ez hihetelen volt, hiszem a férfiakba vetett bizalmam igencsak megingott az elmúlt évek folyamán. De most már lassan 2 éve napról napra visszanyerem a bizalmam, és újra hiszek a mesékben és a romantikában.
Megismerkedésünk után 5 hónappal már terhes voltam, és a szívem alatt hordtam Kisborsónkat, és mielőtt bárki azt gondolná, hogy véletlen volt, ki kell ábrándítsam...ő volt a lehető legjobban megtervezett és akart Kisborsó.
Tudom 5 hónap nagyon kevés idő, az ember meg sem ismeri egymást ennyi idő alatt, főleg ha 130 km választja el őket egymástól, de soha semmi kétségem nem volt a döntésünkkel kapcsolatban.
Láttam én már nagyon sok olyan kapcsolatot ami tizen huszon évek után ment tönkre, így mindig is azt gondoltam, nincs mit vesztenünk, hisz mindketten szeretnénk egy Borsócskát. Várhatunk volna még 2, 3 vagy 5 évet, és kimondja, hogy akkor jobb lett volna, hogy utánna nem maradok esetleg egyedül egy gyerekkel?! Így belevágtunk, bár abban azért egyet értettünk ha nem megy a dolog, nem fogjuk erőltetni, hanem elfogadjuk, és kicsit később megprobáljuk újra. De túl sokat nem kellett probálkozni :)
Őszintén csodálom azért, hogy megismerkedésünk után, vagy inkább kapcsolatunk kezdete után (mivel eleinte igencsak titokban ment a dolog) rövid időn belül meghozta, azt a döntést, ami lehetővé tette azt, hogy ma már anyuka vagyok. Nem telt el 3 hónap, és külön költözött a feleségétől, majd beadta a válópert. Számomra már ez hihetelen volt, hiszem a férfiakba vetett bizalmam igencsak megingott az elmúlt évek folyamán. De most már lassan 2 éve napról napra visszanyerem a bizalmam, és újra hiszek a mesékben és a romantikában.
Megismerkedésünk után 5 hónappal már terhes voltam, és a szívem alatt hordtam Kisborsónkat, és mielőtt bárki azt gondolná, hogy véletlen volt, ki kell ábrándítsam...ő volt a lehető legjobban megtervezett és akart Kisborsó.
Tudom 5 hónap nagyon kevés idő, az ember meg sem ismeri egymást ennyi idő alatt, főleg ha 130 km választja el őket egymástól, de soha semmi kétségem nem volt a döntésünkkel kapcsolatban.
Láttam én már nagyon sok olyan kapcsolatot ami tizen huszon évek után ment tönkre, így mindig is azt gondoltam, nincs mit vesztenünk, hisz mindketten szeretnénk egy Borsócskát. Várhatunk volna még 2, 3 vagy 5 évet, és kimondja, hogy akkor jobb lett volna, hogy utánna nem maradok esetleg egyedül egy gyerekkel?! Így belevágtunk, bár abban azért egyet értettünk ha nem megy a dolog, nem fogjuk erőltetni, hanem elfogadjuk, és kicsit később megprobáljuk újra. De túl sokat nem kellett probálkozni :)
Borsó meg a héja....
Évekkel ezelőtt történt az eset, amikor is találkoztak ők ketten azon a fülledt nyári napon. A komisz zöld színű héj körbe-körbe sétált a piacon. Pimaszkodott a többi zöldséggel, feleselt a komákkal, hangos volt tőle az egész csarnok. Egyszer csak felfigyelt valakire: egy zsenge korú, élénk zöld borsószemre, aki hetykén legyezgette magát egy szalmaszállal a standon és közben egy könyvet olvasott...
A héja köszörült egyet a torkán majd odalépett hozzá:
- Na idefigyelj borsócska! - mondta. Itt van a kofám szekere (azzal a háta mögé mutatott a lepukkant kemping biciklire) és ha van kedved gyere el hozzánk a tanyánkra. Van ott minden: bőséges locsolás és napfény, három kutya, a gazdám és a felesége. Közben elmondhatnád nekem hogyan állsz "héj ügyileg" és volna-e kedved esetleg az én borsóm lenni ezentúl?
- Köszi szépen - válaszolt a borsó, de nekem már van héjam. Korai szedés, sokkal nagyobb mint te és a modorával sincs gondja.
Több sem kellett a héjnak, mérgesen odébb állt. Nagyon feldühítette, hogy valaki csak így visszautasította, de titokban megfogadta hogy nem hagyja annyiban a dolgot.
Attól kezdve minden piacnapon (kedden és pénteken) kitartóan állt a csarnok végében és figyelte a borsó minden mozdulatát. Néha próbált valami figyelemfelkeltő dolgot csinálni: rázendített a zenére hat darab szalmaszálon, zöldségeket cipelt (majd belehalt szegény) és sokat mosolygott (különösen szép fogai voltak, ami egyébként nagyon is imponált a borsónak.)
Néha küldött egy-egy üzenetet a helyi verebekkel: "Tetszik a színed." "Felétek megyünk haza, elvihetlek?" "Hát már sosem fogsz nekem válaszolni?"
De a borsó majdnem egy évig nem válaszolt. Igazából véve nagyon tanácstalan volt szegény, mert ugye volt már egy régi héja, de imponált neki az a komisz zöld… Nem gondolta volna, hogy ennyire kitartó lesz és ez bizony komolyan elgondolkodtatta. Lehet, hogy meg is kedvelte talán? Egy napon aztán üzenetet küldött egy kisegérrel:
"Rendeztem a dolgaimat a héjammal. Ma hazasétálhatunk együtt, ha gondolod."
A héj pedig aznap kifényesítette magát a gazdája kötényében, felmarkolt néhány mezei virágszálat és felnyergelte Samu kutyát - aki aznap úri módon viselkedett és vállalkozott a helyi taxis szerepére -, majd türelmesen várta újdonsült borsóját. Egész úton hazafelé beszélgettek. Szó esett a piacról, a kofákról, más borsókról és héjakról és mire hazaértek mindketten tudták, hogy ők bizony összetartoznak és ha törik, ha szakad ezentúl mindig együtt lesznek.
Sokat sétáltak, nevettek és utaztak együtt: messzi piacokat látogattak meg, álmodoztak, beszélgettek, néha pedig civakodtak mint az idős zöldségek. Esténként a héj dalokat játszott a borsónak a szalmaszálakból eszkábált gitárján, a borsó pedig cserébe finom vacsorát főzött és felolvasott neki. (A héj ugyanis nem szeretett olvasni, egyetlen könyvét az anyukája olvasta fel neki még akkor, amikor a borsó tanodába járt.) Egyszóval mindig úgy csináltak, ahogy a szerelmesek szoktak és ez nagyon-nagyon jó volt.
A piacon mindenki csodájára járt az ifjú párnak, példázatokat és tanmeséket költöttek róluk és közös izgalmas életükről. Igen-igen, bizony innen ered a kifejezés: olyanok ők, mint a borsó meg a héja. Sok tavasz, nyár, ősz és tél telt el így a boldogságban: mindig szorosan fogták egymás kezét, a héj különösen ügyelt arra, hogy melegen tartsa a borsót a hideg téli napokon, míg a fülledt nyári melegben a borsó körbe-körbe szaladgált imádott héja körül. (Ezzel is elősegítve a légmozgást a piaccsarnok szűkös épületében.)
Hát igen ez a mi történetünk :)
A héja köszörült egyet a torkán majd odalépett hozzá:
- Na idefigyelj borsócska! - mondta. Itt van a kofám szekere (azzal a háta mögé mutatott a lepukkant kemping biciklire) és ha van kedved gyere el hozzánk a tanyánkra. Van ott minden: bőséges locsolás és napfény, három kutya, a gazdám és a felesége. Közben elmondhatnád nekem hogyan állsz "héj ügyileg" és volna-e kedved esetleg az én borsóm lenni ezentúl?
- Köszi szépen - válaszolt a borsó, de nekem már van héjam. Korai szedés, sokkal nagyobb mint te és a modorával sincs gondja.
Több sem kellett a héjnak, mérgesen odébb állt. Nagyon feldühítette, hogy valaki csak így visszautasította, de titokban megfogadta hogy nem hagyja annyiban a dolgot.
Attól kezdve minden piacnapon (kedden és pénteken) kitartóan állt a csarnok végében és figyelte a borsó minden mozdulatát. Néha próbált valami figyelemfelkeltő dolgot csinálni: rázendített a zenére hat darab szalmaszálon, zöldségeket cipelt (majd belehalt szegény) és sokat mosolygott (különösen szép fogai voltak, ami egyébként nagyon is imponált a borsónak.)
Néha küldött egy-egy üzenetet a helyi verebekkel: "Tetszik a színed." "Felétek megyünk haza, elvihetlek?" "Hát már sosem fogsz nekem válaszolni?"
De a borsó majdnem egy évig nem válaszolt. Igazából véve nagyon tanácstalan volt szegény, mert ugye volt már egy régi héja, de imponált neki az a komisz zöld… Nem gondolta volna, hogy ennyire kitartó lesz és ez bizony komolyan elgondolkodtatta. Lehet, hogy meg is kedvelte talán? Egy napon aztán üzenetet küldött egy kisegérrel:
"Rendeztem a dolgaimat a héjammal. Ma hazasétálhatunk együtt, ha gondolod."
A héj pedig aznap kifényesítette magát a gazdája kötényében, felmarkolt néhány mezei virágszálat és felnyergelte Samu kutyát - aki aznap úri módon viselkedett és vállalkozott a helyi taxis szerepére -, majd türelmesen várta újdonsült borsóját. Egész úton hazafelé beszélgettek. Szó esett a piacról, a kofákról, más borsókról és héjakról és mire hazaértek mindketten tudták, hogy ők bizony összetartoznak és ha törik, ha szakad ezentúl mindig együtt lesznek.
Sokat sétáltak, nevettek és utaztak együtt: messzi piacokat látogattak meg, álmodoztak, beszélgettek, néha pedig civakodtak mint az idős zöldségek. Esténként a héj dalokat játszott a borsónak a szalmaszálakból eszkábált gitárján, a borsó pedig cserébe finom vacsorát főzött és felolvasott neki. (A héj ugyanis nem szeretett olvasni, egyetlen könyvét az anyukája olvasta fel neki még akkor, amikor a borsó tanodába járt.) Egyszóval mindig úgy csináltak, ahogy a szerelmesek szoktak és ez nagyon-nagyon jó volt.
A piacon mindenki csodájára járt az ifjú párnak, példázatokat és tanmeséket költöttek róluk és közös izgalmas életükről. Igen-igen, bizony innen ered a kifejezés: olyanok ők, mint a borsó meg a héja. Sok tavasz, nyár, ősz és tél telt el így a boldogságban: mindig szorosan fogták egymás kezét, a héj különösen ügyelt arra, hogy melegen tartsa a borsót a hideg téli napokon, míg a fülledt nyári melegben a borsó körbe-körbe szaladgált imádott héja körül. (Ezzel is elősegítve a légmozgást a piaccsarnok szűkös épületében.)
Hát igen ez a mi történetünk :)
Előtte...
Aki jól ismer az tudja, hogy sosem voltam az a nyugodt otthonülő típus, de egy valami sosem volt kétséges, az hogy szeretnék gyereket. A gyerekek száma, és az édesapa neve voltak a változó tényezők az egyenletben.
Először 23 évesen szerettem volna babát, legalább is azt gondoltam. Most utólag, tudom, hogy csak azért volt így mert hirtelen körülöttem mindenki terhes volt, amerre néztem mindenhol pocakok, csak nekem nem volt. Mindez oda vezetett, hogy enyhe depresszióm lett, és a barátnőim féltek elmondani, hogy teherbe estek. Aztán elmúlt ez az érzés, és a babák születése után lekötött a gyerekek pesztrálása. Mivel volt pesztrálandó gyermek bőven, így a hiányérzet magától megszűnt.
Időközeben túl estem egy nem éppen egyszerű kapcsolaton, és hirtelen be akartam pótolni amiről lemaradtam az elmúlt években. (Legalábbis szentül hittem, hogy rengeteg dolog kimaradt az életemből) így megint nem volt a terhesség téma. Rengeteget utaztam, buliztam, ismerkedtem, és a szülővé válás valahogy egész hátra került a listán. Miután az orvos egy kivizsgálás során közölte velem, hogy nagyon nehezen fogok teherbe esni, így szinte fel is adtam. Most, 5 év távlatából üzenem az orvosnak, rosszul diagnosztizált, teherbe esni sosem volt könnyebb, de kihordani annál nehezebb.
Az első baba elment. Hogy szenvedtem-e? Azthiszem a sokk, hogy terhes voltam nagyobb volt. És addigra már megtanultam ami jön azt el kell fogani, anélkül, hogy a miértet kutatnánk. Utólag azt kell mondjam, ennek tényleg így kellett lennie.
Először 23 évesen szerettem volna babát, legalább is azt gondoltam. Most utólag, tudom, hogy csak azért volt így mert hirtelen körülöttem mindenki terhes volt, amerre néztem mindenhol pocakok, csak nekem nem volt. Mindez oda vezetett, hogy enyhe depresszióm lett, és a barátnőim féltek elmondani, hogy teherbe estek. Aztán elmúlt ez az érzés, és a babák születése után lekötött a gyerekek pesztrálása. Mivel volt pesztrálandó gyermek bőven, így a hiányérzet magától megszűnt.
Időközeben túl estem egy nem éppen egyszerű kapcsolaton, és hirtelen be akartam pótolni amiről lemaradtam az elmúlt években. (Legalábbis szentül hittem, hogy rengeteg dolog kimaradt az életemből) így megint nem volt a terhesség téma. Rengeteget utaztam, buliztam, ismerkedtem, és a szülővé válás valahogy egész hátra került a listán. Miután az orvos egy kivizsgálás során közölte velem, hogy nagyon nehezen fogok teherbe esni, így szinte fel is adtam. Most, 5 év távlatából üzenem az orvosnak, rosszul diagnosztizált, teherbe esni sosem volt könnyebb, de kihordani annál nehezebb.
Az első baba elment. Hogy szenvedtem-e? Azthiszem a sokk, hogy terhes voltam nagyobb volt. És addigra már megtanultam ami jön azt el kell fogani, anélkül, hogy a miértet kutatnánk. Utólag azt kell mondjam, ennek tényleg így kellett lennie.
Abonnieren
Posts (Atom)